Búgócsiga blogja

A jelszómódosításhoz be kell írni a régi jelszót. Azt, amit elfelejtettem. Köszi!

Néha tudnék ölni, mostanában ezt érzem. De mindig csak itt, itt ugye, az ofiszban, mert csak innen tudok blogolni, mert A még mindig nem ért rám. Szóval, érdekes és új érzés számomra ez az ideg. Ami itt néha elkap, nagyon, harciasan. Kolléganőimmel sokat beszélgetünk erről, szerintük no para, még legfáradtabb állapotomban is nagyon ügyesen és diplomatikusan küldök el mindenkit a tarkába. Ez jó hír, de ettől én még nem érzem jobban magam, miért kell egyáltalán bárkit is elküldenem, ugye... Marci szerint néha túlontúl diplomatikus vagyok, én úgy érzem, ezen a helyen egyszerűen muszáj annak lennem. Nem tehetem meg amúgy sem, meg máshogy sem...na, szóval vannak ennek okai is azért. Tagadhatatlan. De gondolom jó lenne már egy kis szabi, nagyon elegem van ebből a kerek 5 hónapból, ami idén már a hátunk mögött figyel. Ma is nagyon felbosszantottam magam, többször is. Komolyan gondolkodnom kell magamon, legfőképpen azon, hogy miért is leszek ennyire magamban ideges. És most itt nem a konkrét okokra gondolok, amik ezt kiváltják belőlem, hanem arra, hogy valójában, úgy tényleg istenesen legbelül mi a helyzet, mert gondolom, hogy minden onnan fakad. Erre is vannak tippjeim mondjuk, de nagyon őszintén magamba kell nézni, nyugiban, csendben, egyedül és akkor úgyis kiderül. Valószínűleg nem vagyok ide való...

Visszavonom a korábbiakat, kolléganő semmit nem csinál, sem-mit! Agy-fasz!

Szóval az történt, hogy kedden nem tudtam írni, mert egészen egyszerűen nem tudtam bejelentkezni ide. Otthonról. Miért? Mert nem emlékszem a jelszavamra. Tudom, égő, meg minden, de ami a vicces, hogy itt a gyárban be van ütve automaticére, szóval innen megy a dolog, otthonról nem, pedig az összes minden általában használt jelszavaimat kipróbáltam, de semmi. Írtam A-nak, hogy legyen valami, mert azért nem elég egyszerű elmélyülni írás közben, miközben az agyfasz kerülget kolleginától, meg a többi egyéb amorftól.

Hát mi is van február óta. Nem is nagyon emlékszem, mert mindig történt valami, ami nagyon helyes. Voltaképpen örömésbódottá ezerrel, békesség, nyugalom, de mivel sosem bírok megülni a seggemen, már megint mehetnékem van. Nem messzire, csak el innen, el ebből a pozícióból. Sajnálatos módon 1 év alatt kiderült, hogy nem való ez a világ nekem. Nem is tudnám ténylegesen megfogalmazni, hogy mi a bibi, de már március környékén nem éreztem itt jól magam. Ennek több összetevője is van, az egyik legrosszabb, hogy idegileg készít ki ez a hely. A kollégáim, főnököm teljesen oké, de azért van velük gondom. A munka az már más kérdés és a munkával (illetve a pozíciómmal) együtt járó egyéb kollégák és egyéb munkák. Na, azoktól tudok igazán agyfaszt kapni. Sajnos április környékén volt is emiatt egy durva mélypontom, majdnem 1 hónapig tartott. Mostanra elmúlt, kezelem valahogy a dolgokat, de az tagadhatatlan, hogy mindig borzasztóan várom a pénteket! :) Úgyhogy ismét pályázgatok, de most szépen nyugodtan, ráérősen.

Mindi beköltözött a városba. Ez kétségtelenül egy akkora pozitív hír, hogy muszáj itt is megörökítenem. Még január végén-február elején. Ennek köszönhetően 360°-os fordulatot vett a társasági élete, emiatt aztán alig találkozunk :) Vicces, de amíg Mikin élt, addig többször találkoztunk személyesen. Azért persze most is megvannak a fix programok, meg a napi telefonálások, úgyhogy szavam sincsen.

Hétfőn reggel mondtam Marcinak, hogy írok listát, hogy ki mindenkit fogok felhívni ezen a héten, mert már nagyon el vagyok maradva...erre fel hívott Via, hogy jön holnap, de sajnos nem tudok velük találkozni, mert reggeltől délután 4-ig megbeszélésen nézek okosan. Minden esetre tervben van ismét egy kaposvári kiruccanás, babázással, nosztalgiázással körítve. Milyen jó volt hallani a hangját! Ezt követően tegnap este összefutottam Sárával a Pántlikában, ahol végre leesett a tantusz, hogy miről is beszél Lapin a FB-n. Hát az év esküvőjéről! Amire én is kaptam meghívót, de tegnap este még nem láttam :) Szerintem kétségtelenül ez lesz a megfakult bloggerlétünk csúcsa, együtt leszünk ezen az esküvőn, beszarás! Mást nem is tudok mondani, előre borítékolom, hogy majd sírok mint a záporeső és addigra nászajándékul megtanulom annak a bizonyos pörgettyű nevű koktélnak is az összetevőit, amit akkor ittunk nagyon sokat, miközben ezt a még csak éppen bimbódzó szerelmet taglaltuk. Óriási! :)

Meg kell szoknom megint ezt az írást, de jó lesz ez ismét, érzem!

Még élek. Szerintem ma írok.

Megvolt már Dezső-gyilok és az otthoni hétvége is, amikről majd szép sorban beszámolok, de nem most. Úgy fogalmaznék, hogy mostanában sokat ráncolom a homlokom. Akármerre nézek, valami kis nüansznyi homlokráncolásnyi okot mindig találok. Nem vészesek, nem egetrengetőek, nem megoldhatatlanok, csak azért tűntek fel, mert sokan vannak. Nem sokan, csak néhányan. Majd idővel megoldom a dolgokat, ebben biztos vagyok. Szeretem, hogy mindig igyekszem előre nézni. Nem tocsogni, meg tapicskolni az adott szarban, hanem egyből megoldáson gondolkodni. Nem mindig megy, persze, kell néha néhány nap nyünnyögés, de nem sok, mert annak nincsen értelme. És nem is sikerül minden esetben megoldást találni, de az arra való törekvés is jóleső.

Marcival az együttélet is igencsak jóleső. Boldog vagyok, mint egy majom, tényleg. Pedig micsoda nehéz hetek vannak mögöttünk! Mégis, ezekben a nehéz hetekben is azt szerettem, hogy folyton beszélgettünk. Folyton folyvást mondtuk a gondolatokat, érzéseket, ötleteltünk, agyaltunk, szerettem, hogy Marci mostanra már megszokta, hogy igenis lehet, kell érzésekről is beszélgetni, és nem kell mindig bezárkózni. Azt hiszem tényleg jó, hogy vagyunk egymásnak. Jó, hogy így vagyunk. Bármi is lesz, bárhogy is lesz. Ömlengés stop.

Most hirtelen a többi gondolatom el is akadt, na majd...

Már megint mióta nem írtam, de mondjuk csak fröcsögni és panaszkodni tudnék, arra meg mi szükség. Most vagy én vagyok tényleg rossz helyen, vagy túlságosan érzékennyé váltam az utóbbi időben, vagy egyszerűen egy elviselhetetlen undorító fruska vagyok. Más opció nincs, ó, mégis mit válasszak? Persze, a rohadék munka, mi más, pedig milyen érdekes, hogy most végre leköt, vannak benne értelmes, normális, búgócsigás feladatok, szeretek rajtuk gondolkodni, ügyködni, erre tessék, a körülmények meg rohadnak, mint nyáron Szatmárban a szilva. Ó, de visszamennék! Na, most hagyjuk is az álmodozást. Az elmúlt hetekben ünnepeltük Marci születésnapját, 22-én egészen pontosan, hivatalosan középkorú lett, merthogy állítólag a férfiak 35-től már annak számítanak (wtf?), de mi ezzel nem foglalkozunk. Azzal annál inkább, hogy rengeteg jósok kedves barátja eljött, intéztünk tortát is, kettőt, és boldog volt, láttam, örült, csak úgy csillogott a szeme egész este! Ezt követte múlt héten Mindi születésnapja, illetve hétvégéje, merthogy fogtuk magunkat és bandástúl kiköltöztünk hozzá a hétvégére, ott aztán pénteken fergetegpartyt csaptunk, szombaton punnyadós filmnézős napot tartottunk, vasárnap pedig a kemény mag kirándult, zenélt a befagyott Dunán, telken járt, majd Búgócsiga vacsoráját elköltve további italozásba-beszélgetésbe csapott. Nagyon élveztem! Már vasárnap reggel óta folyamatosan beszélgettünk, komoly dolgokról is, meg néha kevésbé komolyakról, Kovának végre volt alkalmam/alkalmunk elmondani jónéhány gondolatot, este pedig Marcinak igyekeztünk segíteni okos gondolatokkal, tanácsokkal. Hát azóta, azóta meg a pihentető hétköznapok, sok másokra-gondolással, még több melóval, és egy elég erős hétvége-várással. Megyünk ugyanis a szokásos évi Dezső-torra, durva lesz, nagyon várom!

Néha agyfaszt kapok magamtól. Meg a napjaimtól. Meg hogy így ki vagyok csavarodva-facsarodva. Szeretnék 1 teljes nyugodt, csendes, elvonulós, olvasós, semmittevős hetet. Amikor csak akkor kell gondolkodnom, amikor nekem tartja kedvem, nem amikor mások mondják. Amikor magamtól kelek fel és nem Kopasz kurvahangos molyolására hajnali 4-kor, amikor még ha fel is riadok, vissza tudok aludni, mert nem vagyok sem feszült, sem ideges, nem aggódom dolgokon, jövőn, pénzen, életen, semmin. Amikor sétálhatok napfényben, napsütés már nem is kell, de hogy mindig csak sötétben látom a várost, vagy nagyon reggel rohanvást, az rossz. Szeretnék bármikor főzőcskézni, amikor kedvem tarja, vagy ha nem tartja kedvem, nem főzőcskézni. Szeretnék egy erdőben sétálni sokat, tóparton ücsörögni, néha szundítani egy kicsit, vagy csak nézni. Szeretnék kiolvasni 4 könyvet, amiket jópár hete még csak el sem tudtam kezdeni. Szeretnék mindenkinek levelet írni, akinek szeretnék és szeretnék mindenkinek telefonálni is. De hogy nagyon őszinte legyek, csak egy nyugodt, kettesben töltött hétvégét szeretnék Marcival, valahol nem itt, valahol vidéken, és nem márciusban, amikor lesz az első program nélküli hétvégénk, hanem mondjuk most azonnal :) Asszem szabira kell mennem, olyankor írok ilyeneket.

Pff, tegnap megvolt az első olyan igazi hisztis napom. Fogalmam sem volt, miért vagyok olyan idegbeteg hülye liba, legalábbis eleinte. Aztán ahogy telt az idő, egyre jobban belepörgettem magam minden kis hülyeségbe. Mire Marci felkelt, sikeresen végiggondoltam, hogy mi is igazából az oka ennek, sőt, még azt is kifundáltam, hogy talán jobb, ha nem beszélek. Hiába kérdezte Marci mi a helyzet, csak annyit mondtam neki, hogy nagyon hisztis vagyok és szerintem ilyenkor mindenkinek jobb, ha befogom a bagólesőmet. Eleinte csak nézett, aggódott, aztán azt hiszem azt tette, ami a lehető legjobb megoldás volt: hagyott főni a saját levemben. Kora délután még azt gondoltam, miért nem akar ebből kirángatni, aztán beláttam, hogy tökéletesen ismer, tudja, hogy úgysem menne. És igaza volt. Végigdühöngtem magamban a napot, míg főztem, mostam, teregettem, pakolásztam, fürödtem, aztán bevackoltam magam a mosolygós fejéhez és beájultam. Este 6-kor már jobb volt a helyzet, bár azt hiszem még akkor is képes lettem volna ölni, ordítani, bőgni stb. Végül hosszas vacillálás után átmentünk Kovához, ahol Kaptárlakó főzött isteni halat, ott volt az egész banda, néztük/hallgattuk a Kispál búcsú-koncert dvd-t, iszogattunk, rötyögtünk, eszegettünk, beszélgettünk. Jó volt végre nem magammal foglalkozni - annak ellenére, hogy nagyon-nagyon ritkán tör rám ilyen. Ma már kicsit jobb, de tény, hogy amíg az általános élethelyzetünk nem változik, várhatóak még ilyen napjaim. Marci azt mondta, hogy mindenkinek jár egy-egy ilyen "hülye-nap". Most azon van, hogy készít kitűzőt és fejenként 6 alkalommal hordhatjuk, ami feljogosít egy totálisan teljes idegbeteg hülye napra :)

Jártamban-keltemben vettem észre, hogy írjak magamról 7 dolgot. Nyikk. De milyen dolgot? Amit senki nem tud? Vagy amit nem nagyon tudnak rólam a népek? Vagy übertitkosat-cikit?

1. Valószínűleg sosem fogom tudni feldolgozni igazán azt a pár évvel ezelőtti traumát, amit én okoztam. Elsősorban másoknak és magamnak. Hiába jártam pszichológushoz, persze nem hiába, tudom én, de attól még ez egy örök nyom marad a lelkemen. Nem boldog, hanem olyan igazán fájó, amibe mindig belesajdul a szívem. Azt hiszem akkortájt veszett el egy nagyon nagy adag az önbizalmamból is.

2. Nagyon durván meg tudok hatódni. Mindenféle dolgokon. Pár napja például a metrón sírtam picit, mert olyat olvastam, ami megérintett. Az utóbbi hónapokban nem bírja a lelkem sem a vért, sem a túlzott boldogságot, sem semmit, ami bármilyen kilengést okoz a szervezetemben, na inkább így fogalmaznám meg ezt a dolgot :) Lehet ez az öregedés része, nem tudom, néha eléggé zavaró, olyan idétlen helyzetekbe kerültem már emiatt, hogy az még!

3. Nagyon rossz alvó vagyok. Nem tudom egyszerűen kikapcsolni esténként az agyamat. Nem munkán pörgök, hanem a mindenféle dolgaimon, mikor mit kéne csinálnom, kivel kéne találkoznom, mikor takarítsak, mit vegyek fel holnap stb-stb apróságokon. Meg mondjuk magamon is gondolkodom, ami nem feltétlenül baj, néha kell az. Aztán amikor végre elalszom, fáradtságtól függően álmodom. Amikor nagyon ki vagyok purcanva, akkor borzasztó érdekes rémálmaim vannak. Amikor viszonylag normálisan alszom, akkor meg vicceseket szoktam álmodni. Feltett szándékom leírni az álmaimat, mindig megfogadom, hogy odakészítek egy füzetet-tollat az ágyam mellé és mihelyst feleszmélek, leírom. Nagyon szeretem az álmaimat, még a rémeseket is. Szeretem újragondolni, elemezgetni (mértékkel), elmesélni. Néha persze rossz, mert nagyon lassan jövök ki egy-egy álom hangulatából, van, hogy egész napra meghatározza az állapotomat, de azért ez ritka. Minden éjjel álmodni és minden reggel emlékezni rá, szerintem az egyik legizgalmasabb utazás a földön!

4. Két nagy álmom van, de egy pontba írom, nem csalok :) Az egyik az ejtőernyő-ugrás. Sajnos még mindig nem mertem megtenni, pedig lenne rá lehetőség, viszonylag olcsón, de most tényleg minden fillér számít. A másik álmom, hogy merjek egyszer könyvet írni. Nem mintha tehetségesnek tartanám magam hozzá, azt is tudom, hogy a szókincsemen is van bőven csiszolni való, és hogy igazán őszinte legyek, még témám sincsen, de akkor is. Nagyon nagy álmom, de még ehhez is gyűjtöm a bátorságot.

5. Félek a haláltól. De borzasztóan. Nem a magamétól, a szeretteimétől. Tudom, mindennek eljön a maga ideje és mindenkinek megvan a maga ideje. Csak szeretném, ha ez tényleg, valóban úgy lenne, ahogy a Természete/Isten/Allah/bárki/bármi megírta. Nem előbb.

6. Nem tudom elképzelni magam anyaként. Hű, most hogy ezt itt hirtelen leírtam... Nagyon érdekes ez a dolog, mert szeretnék gyerekeket, nem is egyet, de még nem. Nem most. Nem mostanában (de akkor mikor?). De egyszerűen nem látom még magam előtt ezt. Ez egy veszélyes ügy, egyrészt magam miatt. Másrészt meg mert Marci szeretne gyerekeket. Ő maholnap 35 éves, és oké, hogy idétlen kölyök még ő is, de már mondogatja. Nem mintha ilyesmit terveznénk, mert azért azt még nem, de nyilván őt képzelem el férjemül, gyerekeim apjául, meg vele látom magunkat, ahogy szépen megöregszünk együtt. És már arról is beszéltünk, hogy érti, hogy egyelőre bennem még nincsen vágy a gyerek iránt, de nagyon reméli, hogy majd lesz. Mert ő szeretne gyerekeket és olyan nőt akar magának feleségül, aki szül neki (legalább hármat). Ráadásul most bébibumm van megint a közelemben és szerintem azok a korombeli nők, akik éppen nem szültek, azok tutira nagyon látványosan terhesek! Kicsit nyomasztó ez...vajon ez csak úgy hirtelen jön majd, vagy majd hormonális cucc váltja ki belőlem? Mindenesetre nagyon remélem, hogy rámtör majd az érzés...

7. Van egy nagyon csúnya heg a bal vállamon. Emiatt már lassan 6 éve nem volt rajtam ujjatlan felső/ruha, akármi. Irtózatosan feszélyez és pl strandon is meg vagyok róla győződve mindig, hogy mindenki az én elképesztő ronda hegemet bámulja. Voltam emiatt plasztikai sebésznél is, de nem plasztikázzák, hanem szuri-kúrát ajánlottak. Egy szuri 30 rugóba kerül és kb 3 kell, hogy igazán eltűnjön a heg. Az elsőt megkaptam féláron, egészségpénztári kártyával ki is tudtam fizetni, azóta megint gyűjtök. Olyan, de olyan szép ruhák, blúzok vannak a világban, olyan nagyon szépek és én nem merem őket hordani. Az undorító heg miatt. (Tudom, ennél nagyobb bajom sose legyen).

Na, elsőre elég ennyi tán... a formai követelményeknek meg majd legközelebb teszek eleget, mert mennek kell barátokkal bandázódni, végre péntek!

Újra itt. Olyan régen írtam, hogy úgy izgulok, mint egy elsőrandin. Szeretnék többet írni, még ha zajlik is az élet, meg bedarál, mert pont ezeket a bedarálódásokat szeretném megörökíteni magamnak. December eleje óta jó sok minden történt. Hogy Mindit idézzem "mindig szarik valamit a kutya", de szerencsére ez esetben legtöbbször jó dolgokat. Úgy veszem észre, hogy körülöttem a barátaim is rendben vannak. Ez nagyon megnyugtató. Kaptárlakót sikeresen elköltöztettük a saját lakásába és azt hiszem jól van, Mindi rendbejött kutykója elvesztése óta, Picurt eljegyezte a párja, Ádáék nagyon komolyan közösen terveznek, Pszicho végre ismét formában és jobban van, Kován úgy látom, rendberakta a kis lelkét és még sorolhatnám. Marcit is persze, aki szerencsére a téli szabadság óta töretlen lendülettel harcol a kemény mindennapokban és szeret. Ez e legfőbb. Meg az, hogy deboldogvagyok! Próbálok tavalyi évet értékelni, de nem fogok, mert az nekem sosem ment. Volt benne rossz is, nehézség is, de nagyon jó kis év volt, azt kell mondjam. Úgy ánblokk jól vagyok. Kis részletekre lebontva persze lenne miért nyünnyögni, de nem akarok. Néha nehezen bírom a munkát, a hétköznapokat, meg a változásokat is, érzem, ahogy így egyre jobban öregszem, hahh! Amit meg még nagyon nehezen bírok mostanában, az a linkóciságom. Hogy nem írok leveleket, hogy nem telefonálok, hogy nem alszom eleget stb. Igyekszem ezeken változtatni, de tényleg! Most valahogy zavarba jöttem, ahogy itt pötyögök, nem megy az írás. Pedig mennyi minden mesélnivalóm lenne...de közben meg mégsem, ki érti ezt?

Nagyon szép kinn az ég, meg az idő is tavaszias, tombol is a fejemben a fájás rendesen. El is határoztam, ha időben el tudok indulni, akkor gyalog megyek bandázni ma. Szeretek sétálni, de olyan igazán nagyokat. Többször mentem már haza a gyárból gyalog, és az is tény, hogy amikor lízingkutya nálunk volt, imádtam reggelente sétáltatni. Meg esténként. Meg hétvégente, meg mindig. Nagyon szeretnék kutyát! Tudom, hogy nem lakásba való, tudom-tudom. Tudom, hogy jobb neki kertben. De amikor nézegetem a menhelyeken lakó kis ebeket, arra gondolok, hogy lakásban is lehet ugyanolyan boldog egy kutya, a lényeg, hogy szeressék és gondoskodjanak róla. De bizonytalan vagyok, tényleg. Mindegy, ezt a kérdést kicsit elnapolom, úgysem aktuális most még. Ami aktuális az az, hogy mindjárt leesik a fejem. Tegnap jubiláltunk Marcival, sajnos nem úgy, ahogy terveztük, de nem ez számít. Ittunk is végül, nem is keveset, vigyorogtunk, azt sem keveset, örültünk egymásnak, jó sokat, aludtunk nagyon keveset! Hihetetlen hogy eltelik egy év az ember életéből! Egy évvel ezelőtt kezdődött minden (és egy napja). De egy éve és egy napja, azaz tavaly január 13-án ilyenkor még jó fosul voltam! Most meg...! Nagyon jó nekem!

Éhes vagyok és a fejem is fáj. Annyira zöldséghiányom van, hogy valahol muszáj valami salátát beszereznem, mert megpusztulok. Vagy halat. Vagy bármit. Nem ihatok éhgyomorra. Megint jó kis hétvégének nézünk elébe. Ma kricsmi, holnap Mindentudás Egyeteme előadásra megyünk, vasárnap meg Kaptárlakó főz nekünk valami finomat. Vasárnap délelőtt elmennék tollasozni, szombaton meg jó lenne kicsit kirándulni is. A lényeg a levegő, meg a többiek!

Nem írok részleteket. Csak azért nem, mert nem akarok többet sírni. Megtettem hétfőn este-éjjel, kedd hajnalban, aztán békében tegnap este Marci karjaiban is. Asszem egyelőre nincs több könnyem. Marad helyette a feldolgozás, a néha bevillanó mondatok, az érzés, a hiányérzés. Hát ez van, az ember a családját nem válogathatja meg - ezért válogat barátokat. Tudom én, tudom azt is, hogy mennyire szeretem őket. De azt is tudom, hogy attól még, hogy a szüleim, hozhatnak rossz döntéseket, beszélhetnek hülyeségeket és sajnos még az is lehet, hogy nem is ismernek engem. Az embernek attól még vannak szülei és ez jó. Nyilván leírhatatlan mennyi mindent köszönhetek nekik, a nevelésen és a támogatáson túl. Jelenleg plusz egy parát is köszönhetek nekik, valamint egy rég érzett görcsöt újra a gyomromban. Idővel majd megszűnik, felszívódik, elhalványul, megbocsátódik. Remélem.

Mostanában volt egy pityergős korszakom. Valami beütött egy másfél hónapja és 3 héttel ezelőttig nem is távozott belőlem. Rossz volt minden, idegesített minden, zavartak az emberek, bizonytalan voltam, emiatt aztán ideges, amiatt meg fáradt, kész is az ördögi kör. Na, a lényeg, hogy én, Búgócsiga, aki ezt aztán már tényleg végképp nem szoktam, elég sokat pityeregtem. Ettől aztán begyulladt a szemem, amitől szemüveget kellett viselnem, ami korlátozta a mozgásomat és a napszemüveg-viselési szokásaimat, ettől bizonytalan voltam, emiatt aztán ideges, amiatt meg fáradt..stbstb. Na, aztán egyszer csak elmúlt a pityergéses időszak, visszazökkentünk egy majdnem normális kerékvágásba, aztán megnyugodtam, lehiggadtam, ettől hirtelen még fáradtabb lettem, viszont már tudtam aludni, ettől kipihentebb, mosolygósabb stbstb lettem. De nem erről akartam írni. Hanem arról, hogy amikor otthon voltunk szülőegységeimnél, voltunk a temetőben is. Gyújtottunk gyertyát, elrendeztük a sírokat, a virágokat, emlékeztünk. Aztán, ott, akkor, azt hiszem akkor először elkezdtem nagyon félni a haláltól. Nem a sajátomtól. A szeretteim halálától. Eszembe jutottak azok a szeretteim, akikre már csak gondolni tudok - nagyszüleim, Vidi, Gabó... Hát, nem tudom, valami akkor nagyon rámtört. Olyan rohadék rövid az élet! Nem is nagyon tudtam megemlékezni Vidiről... A születésnapján, 2 hete szombaton, sütöttem a bundáskenyeret, csendben, miközben nagyon messze jártam. Emlékeimben a kollégium negyedik emeleti konyhájában jártunk még 2002 decemberében, amikor hazalátogatott. A nevetése csak úgy visszhangzott az éjjeli csendben...és szó, mi szó, amúgy sem volt egy halk figura. És csak beszéltünk-beszéltünk és sütöttük a kenyereket. Arra már nem emlékszem miért sütöttünk olyan sokat, amikor mindenki aludt, de arra emlékszem, hogy már majdnem pirkadt, amikor végül aludni tértünk. Másnap reggel mire észhez tértem, már nem volt ott. Pedig ha tudtam volna, hogy akkor látom őt utoljára, felkeltem volna. Hát, valahogy így. A nagyszüleim halálakor még kicsi voltam. Azt hiszem, Vidi halála volt az első igazi pofon az élettől. Ezt követte pindur Gabóca távozása...most meg már félek. Nem minden nap, nem minden pillanatban gondolok erre, de néha igen. Marci szereti például a mentőautókat - mert gyönyörű foglalkozásnak tartja a benne ülők munkáját - engem meg a frász tör ki minden alkalommal, amikor csak hallom, látom. A múltkor meg szemtanúja voltam annak, amikor egy család távozott a kórházból. Sírva, szomorúan, egymásba kapaszkodva...najó, ezt itt abbahagyom, mert nem tudom megfogalmazni azt, ami belém kúszott 3 héttel ezelőtt a temetőben...egyszerűen csak néha belegondolok abba, hogy kiket veszíthetek el. Szeretném, ha mindenki nagyon vigyázna magára, ha majd egyszer nagyon sokára, szépen, őszhajúan, elfáradva távoznánk innen. Öregen, mosolyogva. Ilyen gondolatokkal telt a halottak napja idén...és persze örömködéssel, hogy élünk, szeretünk. Na, ilyen kis mimóza is ritkán vagyok, e.

Voltaképpen írtam két jó hosszú bejegyzést, elmélkedtem mindkettőben sokat, erre most mégis úgy gondolom, egyelőre megtartom magamnak. Nem tudom miért. Nem vagyok valami közlékeny mostanában. Illetve lennék, de van, hogy nem lehet.

Van, hogy a dolgok csak úgy maguktól helyrebillennek. Jó, persze nem teljesen maguktól, de azért kicsit igen. Lejárt Marci próbaideje és ő végre fellélegzett. Megkönnyebbült, mosolygós, vigyorgós, régiMarcit kaptam vissza péntek reggel, aki azóta is itt van, velem van, szeret engem. Most írhatnám, hogy minden más nem számít, de mostanában csak közhelyekben gondolkodom, úgyhogy legalább írni nem írok azokat. Hehh. Szóval, minekután a múlt hétvégén az Anyukám rendesen szétszedte az idegeimet, a mostani hétvége sokkal nyugalmasabban telt. Pénteken jó sokan kricsmiztünk, dumáltunk, végre tudtam kicsit beszélgetni Kaptárlakóval is, amit már nagyon vártam. Nagyon örülök az ő jó híreinek, igazán megérdemelte ezt a néhány jó fordulatot az élettől! Ezen kívül ittunk sokat, amit másnap szerencsére egy cseppet sem bántam, mert másnap, én, Búgócsiga, aki nem nagyon szokott ilyet csinálni, szóval egész nap majdnem végig aludtam. Csak annyi ideig voltam talpon, amíg bundáskenyeret sütöttem Vidi emlékére és születésnapjára, aztán meg addig, amíg néhányszor ittam, illetve dumáltam. Némely feleszmélésemkor mentegetőzésbe kezdtem, de Marci csak legyintett, és nagy komolyan előadta, hogy itt volt az idő a pihenésre, a szervezeted kimerült stb-stb és hagyott aludni, miközben mellettem molyolt. Nagyon jó kis szombat volt, nagyon élveztem! És nem tudom, hogy ez most korral, vagy az ősszel, vagy sötétedéssel jár, de nagyon sok pihenésre vágyom. Alapállapotom szinte mindig fáradt, ezen valahogy változtatnom kell. Ezeken kívül nem is nagyon történnek dolgok. Persze, történnek, de van amiket inkább nem is említek. Csalódni nem túl kellemes, egyelőre ennyi, aztán ha megemésztettem, talán fel is jegyzem ide a tapasztalásokat.

Sürgősen beszélnem kell Nünükével. Ő már végigcsinált egy ilyet, számomra egyelőre felfoghatatlan módon, mindenféle kiborulás és bekattanás nélkül. Csak remélni tudom, hogy vagyok én is annyira türelmes és kitartó, mint ő. Csak remélni tudom, hogy lesz értelme, úgy, mint ahogy az ő kitartásának is lett értelme...

Egyébként meg ha bőgni akarok, akkor kismama-blogokat olvasgatok. Az övét és Viáét. Viáét már nem is tudom hányadjára olvasom, olyan, mint egy könyv, amit időről-időre felveszek, elolvasok, hogy megtanuljam belőle, hogy emlékeztessem magam arra, hogy mi a fontos, mi az ami tényleg számít az életben!

Nem barátom az óraátállítás ugye tudjuk jól már pár éve, mióta Verka ezt oly szépen megfogalmazta, én meg azóta előszeretettel idézem. Naszóval, amellett, hogy már tegnap is és ma is mindjárt leesik a fejem, természetesen nincsen semmi gond. Túl vagyunk egy kicsit fárasztó, ámde nyugis hétvégén, szülinapoztunk, temetőztünk, kirándultunk és babáztunk. Azaz én, én babáztam irtó sokat, mert a kisebbik unokabátyám is otthon volt a gyermekével, aki 8 hónapos, jön-megy-kúszik-mászik-szuszmákol, egyszóval nagyon aranyos a kiscsaj. Ezzel és néminemű komolykodással telt a hétvége, valamint kaptam egy játszós kabátot, túrtam egy pöpec hátitatyót, és elhatároztam egy-két dolgot. Ezek persze nem hasonlítanak semmiféle újévi fogadalmakhoz, mert azokban nem hiszek, de álljon itt néhány, csak a példának okért....most itt már pár perce gondolkozom, de asszem mégsem írok le egyelőre semmit, majd ha már teljesítettem párat!

Nincs egyébként úgy semmi, csak vergődök itt mindenféle konkrét baj, ok nélkül, de asszem mindez azért van csak mert kurvára nem akarok felnőni, meg mert asszem nem vagyok a jó helyen. Asszem, de még ez sem biztos. Mindegy. Ezt most ráfogom a pms-re, meg arra, hogy töksötét van és még csak 5 óra az idő, szóval lehet mára abbahagyom a gondolkodást és hazasétálok a gyárból - mostanában ha van időm, így közlekedem, megnyugtat, ellazít és további felesleges gondolkodásokra késztet, hehe.

Gondolatban százszor többet jártam itt, mint fizikálisan, de ez nem jelenti azt, hogy ne olvasgatnék itt szerteszét a világban...az mondjuk tény, hogy az ujjaim, mintha berozsdásodtak volna. Kaptam pl tegnap is egy tökszép naplófélét, amilyenbe itt a gyárban szoktam jegyzetelgetni, de olyan szép, hogy még nem volt kedvem írni bele. Pedig kéne, de hát motiválatlan vagyok, mint egyszer. Voltaképpen ez nem is igaz, mert nem motiválatlan vagyok, hanem asszem nem is tudom milyen, de úgy pár hete nehezen szánom rá magam a munkára. Nagyon nehezen. Úgy értem, tényleg nagyon nehezen. A kezdeti lelkesedés már az idő múlása okán is elmúlt ugyebár, aztán jött a nyár, amikor én képtelen vagyok dolgozni, most meg itt ez az ősz...namindegy is. Ami tény, hogy leharcoltnak érzem magam és néha kedvetlennek. Pedig van tervem, célom, ami ha minden jól megy, egy év múlva ilyenkor már valóra is válik, de addig még sokat kell dolgoznom és tanulnom. Érdekes, a minap azon gondolkoztam, mit kéne tanulnom, hogy még több idevágó tudást összeszedjek, de egyelőre nem tudom. Tanulni, úgy kötelező jelleggel meg nincs is kedvem. Úgyhogy asszem beérem addig is egy szép vaskos "tankönyvvel", melyet szakértő kolleginámtól kaptam, és tanulmányozom ügyesen.

Az élet egyébként csodálatos. Hogy kedvenc filmsorozatomból idézzek "Isten hozott a való életben! Szívás, de imádni fogod!" nos, ez tökéletesen lefedi, amit jelenleg az életemről gondolok. Tudom-tudom, minden csak hozzáállás kérdése, de az tény, hogy elég balfaszul bírok állni, mert valahogy valami nehézség mindig van. Vagy ha nincs is, találok valamit, amin nyünnyögni lehet...mások azt mondják erre, ez jó, mert ez viszi előre az ember lányát a fejlődés, haladás útján...hát nem tudom. Mondjuk szerencsére ezt nem úgy kell elképzelni, hogy folyamatosan vetyengek dolgokon, de néha azért vetek egy-két számot a jelenlegi élethelyzetemmel és hát nem vagyok valami elégedett. Ez az igazság. Jópár dolog, sajnos egyelőre nem megváltoztatható az életemben, én most mégis kitaláltam, hogyan tudnék változtatni. Ez jó. De az nem, hogy néha stresszelek. Az sem jó, hogy Marci olyan állapotban van, amin nem tudok segíteni - nézni, hogy valaki akit szeretsz szarul van és szenved, az szerintem az egyik legnagyobb kínzás. Nem beteg szerencsére, meg semmi komoly, szerintem. Szerinte meg nagyon is...félek, nehogy bedepizzen itt nagyon. Őszintén szólva, eléggé tanácstalan vagyok vele kapcsolatosan. No nem a kapcsolatunkról van szó, mert szerencsére nagyon rendben vagyunk együtt, de tény, hogy a szürke hétköznapok, egy, az ő esetében ritkafos munkával, meg tudják keseríteni az ember életét. Egyedül meg egyelőre hiába próbálkozom kerge-idióta-bolond-boldog lenni. Valahogy ő most ebbe belesüppedt. Vannak ilyen élethelyzetek, tudom, és most hogy ezt írom, már eszembe is jutott, hogy kivel voltak ilyenek és most örülök is, mert majd tudok biztosan tanácsokat, jó ötleteket kérni! Mert egyébként tényleg nincs ötletem. Egyelőre azt teszem, amit ilyenkor lehet, szeretem, mellette vagyok, igyekszem nyugalmat, békét teremteni körülöttünk, vigyorogni még annál is többet és segíteni neki kikapcsolni. Nem megy könnyen. Sebaj, megtanuljuk ezt is, remélem :)

Mióta itt kussolok jó pár hónapja, növögetnek szép kis babáink, nem az enyém, de egy csomó számomra nagyon kedves emberé, és időközben megérkezett a nagyon szorosan értelmezett "alapbanda" legújabb tagja is, KisGyorsbeszédű. Hát, hogy az a kis tökös milyen tündéri! És milyen izgalmas volt "együtt szülni", ők Brüsszelben a kórházban, mi meg mindannyian a skype-on üvöltöztünk, ittunk, nevettünk, koccintottunk, dumáltunk, persze nem velük, itthon, egymás között, miközben Gyorsbeszédű sms-ezett, hívott, mi meg aztán örültünk, koccintottunk, ökörködtünk, hát szóval így született meg első gyermekünk :)

Mostantól többször jövök, érzem, ahogy áramlanak a betűk az ujjaimban, hö!

Én egy kicsit még most is szipogok belül, úgy meghatódtam tegnap. Mert Marcival tegnap szülinapoztunk, meg ma reggel, mondván ma már úgyis bandázás, nyüzsgés lesz. Hát, már a csokor virágtól is megilletődtem, olyan szép. A pezsgő csak buborék volt a túróruditortán, és amikorra feleszméltem, ott állt, kezében egy cseréppel, amiben az én, saját, különbejáratú, nekem szánt napraforgóm van elültetve. Még csak a magok, de már most olyan szép! Soha nem kaptam még ilyen szépet. Azt hiszem soha nem is örültem még ennyire egy cserépnyi virágföldnek. Benne meg megbújik a szerelem.

Dobpergés, meg minden, mert bizony holnap délután kezdetét veszi életem első kéthétigtartó szabadsága, juhhéé! Nem tagadom, izgatott vagyok nagyon, és várom nagyon és jó lesz találkozni a rég nem látottakkal is és jó lesz nem dolgozni, jó lesz nem gondolkodni, csak azon, hogy most akkor merre. Merthogy Marcival hálaégnek semmi tervünk nincs, csak az eleje. A holnap, amikor is húzunk a völgybe, felverjük a sátrat és végre valahára nyugalomban letesszük magunkat a zöldkocsmába, ahol végre valahára találkozom Vadásszal meg egy csomó tavaly nyári haverral. Jó lesz nagyon, ott elhéderezünk szerintem max keddig, szerdáig, aztán onnan hova tovább, azt még nem tudom, talán Balaton, talán pár nap szüleimnél otthon, aztán Zemplén, kicsi pesti éjszakával megspékelve, nem tudom. Őszintén szólva, nem is érdekel, bárhol leszünk, jó lesz, sátrunk, túracipőnk, egyebeink vannak, a többi nem számít.

Dobpergés azért is jár még, mert túléltem a mai napot, bár még ugye nincs vége, de a munkarésznek lassan igen és hát megmondom őszintén, rég voltam ennyire szarul, mint ma. Nem tudom mondjuk mennyi vicét iszogattam el tegnap, de mellé toltam egy raklapnyi vizet is, szódát is, mondjuk enni nem nagyon ettem, lehet, hogy ez volt a baj. Mindenesetre a ma reggelem bajos volt, Marci tömte belém a c-vitamint, további vizeket, aztán bevonszoltam magam a légkondis irodába és szépen elhitettem mindenkivel milyen jól vagyok. De nem is erről akartam írni. Hanem arról, hogy a mai rosszullétet is leszámítva, olyan ingoványos vagyok néha, hogy nem is hiszem el, hogy ez én vagyok. Nem tudom, állítólag ez normális. Szerintem én magam sem vagyok az, hát még amiken forgok agyban néha...mindegy. Szépen alakul és csendesedik bennem minden, ez a lényeg. Hiányzik Mindi, nagyon.